Réges-rég, valahol a messzeségben volt egy akkora ház, mint az Üveghegy.  Akkora volt. Se kisebb, se nagyobb, pont akkora. És ebben a házban lakott Bence. Apró termetű, fekete hajú, kedves, mosolygós, mindig segítőkész fiú volt. Mindig? Az azért én nem mondanám, hogy mindig, na, jó, olykor lusta is volt. Szüleivel lakott ebben a házban, és volt nekik egy kemencéjük, amiben sütöttek különféle finomságokat. Például kalácsot, pizzát, kenyeret, meg ilyesmiket. S ez a kemence pont elfért ebben a házban. Télen fűtöttek, meleget adott nekik. Bizony, nem volt radiátor, se kályha, hanem ez a nagy kemence volt csak nekik. Télen befűtötte a házat, jó meleget adott nekik a téli hűvös estéken, nyáron pedig finomabbnál finomabb ételeket adott, azaz kínált ennek a családnak. Bencének volt még két idősebb testvére. Mindketten fiúk voltak, így voltak hárman testvérek.

Telt, múlt az idő, és a kemence kissé elkezdett idősödni, és szinte már nem is kínálta kifelé az ételeket, meg már nem is akart olyan nagyon befűteni télen. hogy finom meleget adjon nekik. Egyszer csak arra lettek figyelmesek, hogy puff, szétrobbant a kemencéjük. Bizony, túlhevítették, azaz túlterhelték, túlságosan fűtötték.

Nosza, Bencének az édesanyja már nem tudta a kemencébe beletuszkolni a fiát. Mert hisz volt, nincs kemence, ahogy a mondás is tartja magát. Ezért megveregette a vállát, és azt mondta neki:

• Ide figyelj édes fiam! Már nem tudlak beletuszkolni a kemencébe, mert volt, nincs kemence. Kérlek szépen, hozz nekünk egy jó nagy kemencét! - kérlelte a fiát az édesanyja.

Na, szegény Bence, el kellett búcsúznia testvéreitől, szüleitől. Még a kedvenc kutyájától is el kellett búcsúznia, bizony ám. Egy gyönyörű, szuka uszkár volt. Középuszkár.

Akkor fogta a tarisznyáját, még egyszer hátranézett, aztán elment. Ment, mendegélt, már hetedhét országon is túl volt, mikor hirtelen, nem nézett a lába elé, és egy akkora gödör termett oda, azaz a lába elé, hogy beleesett. Bizony, belelépett. Ott aztán kiáltozhatott segítségért, de senki sem hallotta meg. Egyszer csak valaki jött, hogy kirántsa abból a gödörből. Hát lássatok csodát!  Ki volt az?  Mi volt az? Kitaláljátok?  Vagy mégse találjátok ki, hogy ki volt? Na, sebaj, ne gondolkodjatok már annyit, mert én most megmondom nektek.  A kályha volt. A kályha volt az, aki kimentette Bencét a gödörből. És ahogy kihúzta, úgy a gödör el is tűnt a föld színéről. „Volt, nincs gödör” gondolta Bence, és legyintett egyet.

Egy-két óra telt el, hogy csak úgy meredten néztek egymás arcára mindketten. Aztán megszólalt Bence:

• Ó, izé, köszönöm, hogy meghallottál, és azt is, hogy kihúztál.
• Szívesen, barátom. szívesen. Én vagyok a kályha – mutatott magára a kályha
• Ó, Izé, én Bence vagyok – nyújtotta a kezét a kályha felé.
• Üdv. Örvendek – fogtak egymással kezet.
• Téged mi szél hozott errefelé? – kérdezte a kályha, mikor leült egy kőre.
• Hát az úgy történt, hogy a bátyáim, a családom,…… szóval elmesélte az egész történetét Bence. Bizony ám, elmesélte.
• Ó, csak nem az én jó öreg cimborám az? – ugrott fel a kályha nagy örömébe.
• A kemence volt. de már nincs. – fejezte be a történetét Bence.
• Miért? Mi történt vele? Hogyhogy már nincs? – kérdezte izgatottan a kályha
• Úgy, hogy puff!
• Ja, vagy úgy! Értem – bólogatott a kályha, eléggé erősen.

Bence körülnézett, s mindenhol, még maga körül is rengeteg kályhát, meg kemencét látott. Mintha ezt ugyan álmodta volna, ezt az egészet, álmában látta. Megdörzsölte jól a szemét, aztán ásított egy nagyot, aztán megrázta a fejét, és körülnézett újra. Hisz ez nem álom volt. Bizony nem. Ez valóság volt. Körülvették a kályhák és a kemencék a Bencét.

• Mi az, mit akartok tőlem? Miért álltok körül engem? – kérdezte remegve, ijedten Bence.

De csakugyan, a tárgyak nem válaszoltak neki. „Lehet, hogy ez mégiscsak álom. lehet” – ezt suttogta magába- „Megint álom lehet.” Aztán már kinyitotta a szemét is. Valóság volt. Nem volt álom. Bizony ám.

Viszont a testvérei keresték az öccsüket, hol lehet, és merre lehet, mert már nagyon hiányzott mindenkinek. S végül megtalálták, meg ám. Jól megölelték, aztán :

• Mi a fenét keresnek itt a tárgyak? - kérdezték.
• Azt nem tudom – s hirtelen, végre kigurult eléjük egy hatalmas, idősödő kemence.
• Hisz ez a …ez a - nem mertek most egy szót se szólni,  mert tudták, tudták  jól a fiúk, hogy ez bizony kinek a kemencéje.

Hirtelen nagy csend lett. Aztán a régi, valódi kemence tette hozzá a csendhez a beszédét:

• Örvendek srácok – hajolt meg előttük közben- Én lennék az, akire gondoltok, én vagyok. De hogy a csudába lehet ez? Nekem van egy ikertestvérem, és az ikertestvéremmel, még a mese elején összecseréltük egymást.
• Értjük már kemence – bólogattak mind a hárman

Szegények voltak, nem voltak gazdagok, így hát…

• Na, várjatok csak, szegények vagytok, ti nem vagytok gazdagok?
• De engemet arra kért szépen édesanyám, hogy hozzak haza egy jó nagy kemencét-mondta Bence büszkén.- úgy hogy itt is van egy az orom előtt - folytatta Bence

-   Azt látom, hogy te okos fiú vagy-mondta a kemence elgondolkodva

-   De nekünk akkor is kell egy kemence és téma lezárva - mondta Bence és elindult a kemence felé. A kemence nem bírt mocorogni, se szólni egy szót.

Bence a testvéreivel együtt ügyesen és praktikusan hazavitték az új kemencét, amelyre már úgy vigyáztak, mint a szemük kincsére, mert ez az új kemence adott nekik meleget és gazdagságot, meg jó sok finomságot, és ezzel az új kemencével éltek, míg meg nem haltak.