Nyertem egy laptopot, és egy igazi meseíró segítségét egy éven keresztül:
„Kedves Dávid!
Köszönjük, hogy pályázatod benyújtásával részt vettél az AUTTALENT 2021 tehetséggondozó programján!
Nehéz volt meghoznunk a döntést, hiszen rengeteg tehetséges pályázó közül kellett kiválasztanunk a leginkább támogatásra érdemes pályamunkákat. A kurátorok a pályázatban kiírt szakmai szempontok alapján döntöttek.
Összesen 107 pályázat érkezett be hozzánk, a rendelkezésünkre álló támogatás végül 43 tehetséges fiatal között kerül szétosztásra.
Nagy örömmel értesítünk, hogy az AUTTALENT 2021 tehetséggondozó programján benyújtott pályázatod támogatásra kerül.
Reméljük, hogy a pályázat által elért támogatás hozzásegít Téged céljaid eléréséhez!”
Ennek örömére én is írtam egy új mesét:
A király, a vadász, a sün, meg a cipész
Egyszer volt, hol nem volt, még az üveghegyen is túl, volt egyszer egy Király. Ez a király nagyon mohó volt, mindig evett és ivott, és jól mulatott. Ezt a királyt mindenki úgy ismerte: „a kacagó király”. Mindig kacagott, jókedve volt, és mindig mosolygott. Mosoly országba visz ez a mese. Őfelségét, a királyt Kacarély Éliásnak hívták.
Ám egy viharos, ködös, esős, zord téli napon az történt, hogy kacagó király elvesztette, elvesztette a sündisznóját. Azaz tüskéshátú barátját, Tüskéshátú Tamást. Bizony. Mindenki tudja, hogy a sündisznók minden télen téli álmot alszanak, ezért tüskéshátú is keresett magának egy jó búvóhelyet. Talált is. egy rozoga csizmában húzódott meg, bár ez a csizma mindenhol lyukas volt.
Az összes többierdei állat is meglátta azt a rozoga ócska csizmát. Téli csizma volt ez. Kívülről fekete, belülről pedig…honnan tudjam, milyen színű volt az. Mindenki ismeri a kesztyűs mesét, minden állat be akart volna ebbe a hatalmas csizmába költözni, a békától kezdve a gólyáig.
Tüskéshátú barátunk, azaz Tüskéshátú Tamás nem számított vendégségre, főleg ennyi vendégre. Egy téli napon az összes erdei állat kiköltözött ebből a csizmából, mert ahány állat volt abban a csizmában, annyi takarmány volt benne, de nem fértek el. Az összes állatnak ki kellett költöznie, kivéve egyet, tüskéshátú barátunkat, mert ő kényelmesen elhelyezkedett abban a csizmában.
Cipész uraságunk kereste, keresgélte már mindenhol a csizmája elveszett párját, de megtalálta. Nagyon örült neki, Ám amikor belebújt, hogy felpróbálja:
Belenézett a csizmába, és egy furcsa kinézetű tüskés sünt vakargatott meg benne .Így történt az, hogy bemutatkoztak egymásnak, és jó barátok is lettek, a cipész meg a tüskés sündisznó. Együtt varrták az összes cipőt, az összes csizmát, ami csak volt a cipésznél. Cipész Palkónak hívták ezt a cipész uraságot.
Ám nem messze innen, Ünnepfalván, volt egy vadászház, itt a közelben. Egy nagyon vidám, boldog vadásznak volt a háza. Az erdei vadállatok gyűjteményébe már csak egy sündisznó kellett neki. Végre megtalálta régi jóbarátjánál, a cipésznél ezt a sündisznót. Ám a cipész nem adta ingyen a sündisznót, mert ő is megkedvelte és megszerette. Ezért hatalmas haragba gyülekeztek felettük a felhők, és elkezdtek veszekedni ezen. S amint így veszekedtek, addig a mi tüskéshátú barátunk, Tüskéshátú Tamás –ahogy már mondtam – elbóklászott az erdő sűrű mélyére, hogy végre kialhassa magát. De véletlen rossz helyre bóklászott, mert éppen arra járt kedvenc királya, Kacarély Éliás. Nagyon örült annak, hogy végre megtalálta a saját sündisznóját, rögtön haza is akarta vinni, csakhogy meglátta a közelben lévő veszekedő párost, a vadászt, meg a cipészt. Szegény sündisznó, így hát nem tudta kialudni a téli álmát, pedig már nagyon felkészült rá, és már nagyon álmos is volt.
Amikor megpillantották maguk előtt a királyt, akkor rögtön abbahagyták már a veszekedést, és meghajoltak előtte.
Addig-addig beszélgettek egymással, amíg ki nem békítette őket a király, és amíg be nem sötétedett, és persze amíg a tüskéshátú barátocskánk el nem aludt a király kezei között.
A vadász már soha többet nem vadászott sündisznóra, sőt még talán a mai napig se akarja a sündisznócskákat a gyűjteményében tárolni. A király felfogadta udvari cipészeként a szegény cipészt, és adott neki mindent, ami csak kell egy cipésznek: lovat, feleséget, meg gazdagságot.
És minden jó, ha a vége jó. A sündisznócska újra felvidámította kacagó király népét és persze saját gazdáját is, na meg az öreg cipészt is megkacagtatta. Úgyhogy Mosolyország újra kinyitotta kapuit a látogatói előtt.
Itt a mese vége, mosolyogjatok el véle, a kacarélyos közepébe.
Együtt az Autistákért Alapítvány által készített riport megtekinthető a következő linken:
"Ezt a mesét mentorom, Majoros Nóra meseíró segítségével írtam:
Meseország története
Az indián kisfiú a tábortűznél ült, és egy bottal kapargatta a földet. Amíg a szülei elmentek sátrat verni, neki kellett vigyázni a tűzre. Mérges volt a szüleire, hogy nem vele foglalkoznak inkább.
Unalmában rajzolni kezdett valamit a bottal, és közben gondolkodott, mérgelődött. Közben a nagy méregből sötét viharfelhők vonultak a kisfiú feje fölé, és ráesett egy csepp eső a rajzra. Ez a csepp eső elkezdett csordogálni, folydogálni a rajzon, és úgy tűnt, mintha a rajz megelevenedett volna. Közben a vihar forgott, surrogott, és belekeverte a teremtőjét a rajzába.
A kisfiú egy hatalmas, üres bolygón találta magát. Egy árva lelket sem látott.
– Vajon van itt valaki? Megkeresem az itteni lényeket!
Ahogy így gondolkodott, megszólalt az égből egy hang:
– Üdvözöllek, én vagyok a Mesék Szelleme. Gyere, elvezetlek a Mesék Diófájájához, ahol minden mese születik.
Üres, unalmas tájakon kellett átmennie, s hosszú, hosszú utakat tett meg a mesék diófájáig. A hatalmas fán színes, óriási diók nőttek. Minden egyes dióban egy mese volt, és minden diónak különböző színe volt. A kisfiú felmászott, és meghallgatott egy csomó mesét. Aztán a Mesék Szelleme kedves hangon biztatta:
– Gyerünk, kis pajtás, írj te is egy mesét. De vigyázz! Meseország fájának van egy szabálya, amit minden mesemondónak be kell tartania. Csak olyan mesét írhatsz le, amit te találtál ki. Különben lepotyognak a levelek, és nem lesznek többet mesék.
A kisfiú hosszú ideig elgondolkodott, hogy vajon milyen mesét találjon ki? Mert hát ott volt a gondolataiban az Óperenciás tenger, az üveghegy, a kurta farkú malac. Gondokodva fel és alá lépegetett, közben akaratlanul elkezdett rajzolni a földre. Rajzolt magának egy kutyát. Megörült neki, olyan szép rajz lett, és örömében nevetni kezdett. Csodák csodája, ezzel életre is keltette. Nagyon szép kutya volt, Tappancsnak nevezte el.
Aztán hirtelen támadt egy ötlete, és rajzolt egy óriási sakktáblát. Leültette a kutyát, és elmagyarázta neki a játék lényegét meg a szabályait. Nekiálltak játszani.
– Édes fiam, ez nem mese, ez egy sakkozó kutya! Találj ki inkább egy mesét! – mondta a Szellem.
– Jól van, jól van – mondta a kisfiú, felállt, és rajzolt a botjával gigantikus fákat és erdőket. Aztán megrajzolta Piroskát és a farkast, a nagymamát és a vadászt, Jancsit és Juliskát, Hófehérkét és a hét törpét. Megelevenedtek mind.
A vadász meglátta a sakktáblát, megtetszett neki. Így hát leült a kutya mellé, és szépen eljátszottak egymással. A farkas elkezdett vonyítani, fel az égre, aztán elszaladt világgá. A hét törpe kapta magát, és elment a bányába dolgozni. A nagymama hiányolta a három kismalacot, ezért az indián kisfiú megrajzolta őket. Piroska, Jancsi és Juliska elkérte a botot, és rajzoltak maguknak egy ugróiskolát, aminek a vonalai életre keltek, és kígyó lett belőlük. Az indián kisfiú inkább visszakérte a botot, és megrajzolta Hook kapitányt, az egész legénységét, a hajóját, Pán Pétert és Csingilinget. Hófehérkének annyira megtetszett Hook kapitány hajója, hogy beállt kalóznak.
– Milyen kusza mese ez? – dübörgött a Mesék Szelleme. – Hook kapitány? Hófehérke? Három kismalac? Jancsi és Juliska? Hát ezt szépen összekutyultad, pajtás!
– Hát akkor most mit csináljak? – kérdezte megszeppenve a kisfiú.
– Rakjál rendet!
A kisfiú munkához látott. Először is elküldte a vadászt, hogy megkeresse a farkast, de mivel nagyon szomjas volt a vadász, bement egy CBA-ba bevásárolni. Túl sok dolgot vásárolt össze-vissza, úgyhogy nem tudta kifizetni, és ottfogták a boltban takarítani. Az indián fiú közben a kutya hátán elvágtatott a tengerpartra, hogy visszacsalogassa Hófehérkét a kalózkodásból. Hófehérke addigra kint szomorkodott a parton, ugyanis Hook kapitánynak elege lett belőle, mert mindig csak balszerencsét hozott a hajóra, és elkergette. Az indián kisfiú rábeszélte Hófehérkét, hogy ne keseregjen, hanem inkább keresse meg a hét törpét. Aztán visszakutyagolt a fához, hogy lássa, mit csinálnak a többiek. Piroska elment a nagymamájához, aki éppen otthon volt, és lekvárt főzött be. Szerencsére a farkassal nem találkozott, mert az megéhezett, ezért elment a három kismalachoz, hogy megegye őket. Jancsi és Juliska pedig elindult az erdőbe a boszorkányhoz. Az indián kisfiú megállapította, hogy nagyjából rend lett, elégedett lehet a Mesék Szelleme.
Sóhajtott egyet a kisfiú, és elgondolkodott. Vajon ez a kuzsa történet, amit kitalált, igazi mese? Hosszasan nézett a földre, és tépkedte a virágokat. Aztán felnézett a csillagos égre, és azt kívánta, bárcsak lenne neki is egy igazi saját meséje. Erre az egyik csillag megcsillant.
– De hiszen ez a te meséd lett, megcsináltad, egyes egyedül. Most már felrakhatod a Mesefára a többi közé.
Aztán eltűnt a sötét égbolton.
A kisfiú erre boldogan felugrott, és odarohant a mesefához. Egy zöld levélre felírta a saját meséjét, és felrakta a fára.
– Köszönöm, hogy ezt a mesét megosztottad velem – dörmögte a fa. – Mostantól mindenki hallani és látni fogja a te mesédet is.
A kisfiú most már vágyott haza. Fogta magát, megrajzolta a tábortüzet a varázsbotjával. Messze a távolban látszott az indián törzs helye, ahol a kisfiú lakott. Kutyájával elbúcsúzott és elköszönt mindenkitől, a varázsbotjával koppintott egyet a földre, és visszakerült a tábortűz mellé. Innentől kezdve, ha bármikor unatkozott, beléphetett Meseországba, és saját meséket akaszthatott a mesefa levelei közé.
|
|
