Egyszer volt. hol volt, hol nem volt, még az óperenciáson is túl, volt egy gyönyörű kastély. Abban a kastélyban nem lakott már évek óta senki. És még a közelébe se mertek menni, mert az a legenda járta, hogy szellemek lakják. Ám egy szép, tavaszias reggelen odalovagolt ehhez a kastélyhoz egy ifjú, de bátor lovag.  A lovagot úgy hívták, hogy miszter Artúr lovag. És ez a lovag megnézegette a kastélyt. Tetszett neki. Kívül poros, de belül tisztának tűnt. Nem lakott benne már évek óta senki. Felújította, kitakarította, és lássatok csodát: a kastélynak az egyik iciri-piciri ládikájában egy nyilván apró borsot talált. Meglepődött, meg ám, hogy ahol már évek óta nem lakott senki, egy ilyen iciri-piciri bors hogy kerülhetett ide?  Ám a bors nem hagyta magát szó nélkül, hamar megszólalt:

• Kedves gazdám, mivel megtaláltál ebben az iciri-piciri ládikóban, azt csinálhatsz velem, amit szeretnél. Én vagyok a borskirály. Engem Lajos király hagyott itt ebbe a romos kastélyban, mikor bátyjával, László királlyal kellett megküzdenie.

 Bizony, egy apró cetli volt a ládikó tetejére szögezve, elolvasta a lovag ezt a cetlit, s a cetlin ez állt: Tiéd minden vagyonom, minden kincsem, tiéd még a borsom is. Itt van a koporsóm a ládikóm mellett. Aláírás: Lajos király.

• Na, most már értek mindent. – mondta a lovag. Most mi a szöszt csináljon ezzel a borskirállyal, miután rendbe hozta ezt a kastélyt, fel is újította már.
• Ez itt az én kastélyom, - mondta a borskirály mogorván.
• Jó nagy a kastélyod – állapította meg a lovag. - Egy ilyen pici lénynek, mit te vagy, nem ártana egy egérlyuknyi kastély se.

De már csak azt kellett kiderítenie, hogy vajon mi a manóért hagyta itt a borskirályt Lajoskirály? Akkoriban még élt László király, a bátyja. Ott volt a kastélya a szomszédban.  Átment hozzá, bekopogott:

• Tessék, ki az?
• Én vagyok, a lovag. Artúr lovag vagyok.
• Oh, értem, örvendek.
• Vajon miért hagyta ott az öccse a borskirályt?
• Igen, emlékszem erre a borsra. Jó bors, erős is.

Viszont a bal zsebében László királynak egy kincses térképet pillantott meg a lovag:

       –  Lám, lám, csak nem kincsre vadászik?- mondta remegve a lovag –, aki megijedt a hatalmas kalóztól, avagy a királytól.

• Kincsre? Ja, ez itt a bal zsebemben? Ö, Nos, igen, elmegyek, az Üveghegy kincsét megkeresem magamnak.
• Magának? De hisz az Üveghegy kincse az csak egy legenda, mint a többi legenda is. – mondta ezeket csodálkozva, de hiába, hajthatatlan volt az öreg király. Bizony, énekelve jókedvében elindult hát az Üveghegy kincséhez.

Hét nap, hét éjjel, de végre megérkezett. Aztán ott letáborozott az Üveghegynél. Másnap, kora reggel már bent is volt az Üveghegyen. Ott már régóta nem ját se katona, se pásztor, se lovag se király, sőt még tán vándor se. Szóval ott már nem járt senki sem, mióta az Üveghegy kincsét elrejtette az öccse az Üveghegybe. 

• Egy ezüstládikó! De jó! - kiáltott fel örömében az öccse, László király.

Bizony ám, rengeteg csapda volt oda beépítve, plusz mérges rovarok, piros színű tűzokádó sárkány is őrizte az Üveghegy kincsét. Éppen aludt, amikor odaértek. Hatalmas volt, piros színű, és tüzet okádott. Megijedtek, megrémültek mind a ketten, de mint két bátor hős, úgy mentek át a csapdákon. Már szinte közeledtek a kincshez, már be is rakták az ezüstkulcsot a hatalmas ládába, mikor az óriás sárkány felbődült:

            - Hé, ti mit kerestek itt? Ez itt az én üveghegyem! Tünés innen! –mormogta magában álmosan.

            - Futás, fogjuk a kincset!

Na, a kincs, ami nincs. Jól becsapta őket, jól becsapta a bátyját ezzel a régi kincses trükkel az öccse László királynak, mert a kincsesládában csak a borskirály bátyja volt.

Mindketten rémülten ott maradtak benn a vaksötét, idegen, csapdákkal teli Üveghegyben.  De szerencséjük volt, kijutottak onnan, már hazafelé lovagoltak mind a ketten.

• Figyelj ide, te jó cimborám, jó barátom! Engem kimentettél a sárkány karmai közül, köszönöm. És hogy megtaláltad a két bors testvért, azt is köszönöm neked. Nos, látom már lovaggá vagy egyszer ütve, én nem ütlek téged lovaggá, de ha nincs gazdád akkor gyere,  légy az én lovagom! - mondta büszkén, és megpaskolta erősen a lovag vállát László király.

Nos, ami a gonosz tűzokádó sárkányt illeti, megkapta méltó jutalmát, bizony, mert ugye a király lovagja legyőzte a gonosz sárkányt. És mint tudjuk minden jó, ha a vége jó, szóval minden rendes mesébe, mint ebbe a mesében is, megkapta méltó jutalmát, a királylány kezét, a király lányát feleségül vette a hős lovag. Hatalmas lakodalmat csaptak, hetedhét országra szólót. Itt a mese vége, lovagozzatok el véle, az Üveghegy kincses közepébe.