Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, az üveghegyen is túl, élt, éldegélt egy magányos manó.
Unatkozott. Otthon csak egyedül volt, nem volt neki se családja, se barátai. Úgy hívták ezt a manót, hogy Franklyn, a manó. Barátságos manó volt. Ám egy éjjel bekopogott hozzá a négy évszak. A tél. a tavasz, az ősz, meg a nyár. Megkérdezték a manótól, hogy mi a baja? Azt felelte erre a manó:
          - Nekem nincsenek barátaim, se testvéreim, én vagyok itt egyedül.
Na, a négy évszak erre összesugdolózott, hogy most mit tegyenek. Telt - múlt az idő, a manót akkor sem hagyhatták magára, mert ugye jószívű, kedves kis manó volt.
És hát történt egyszer, hogy eljött ehhez a manóhoz az ősz, s adott neki annyi barátot, amennyire szüksége volt. Most már lettek a manónak barátai. Aztán megint telt - múlt az idő, bekopogott a manóhoz a tél, aztán adott a manónak jó sok gyereket meg egy feleséget, hadd ne unatkozzon már.
No de a nyár meg a tavasz mi a manót adhatna ennek a kis manónak?
Gondolkoztak mindketten mit is adhatnának. Vannak barátai, gyerekei meg felesége. Hát a nyár eljött a manó életébe. A nyár fényt és napsugarat ajándékozott a manónak. Meg persze, hogy tudjon hol lakni egy kis manó szállodát.
A tavasz is nagyon sajnálta a manót, eljött végre az ö ideje is. A manó már boldog volt, nagyon boldog volt, ugrált örömébe meg táncra perdült.
          - Tavasz testvér most te következel -súgta fülébe az ősz testvér.
No de a tavasz gondolkodott nagyon erősen. Törte a fejét, aztán hirtelen eszébe jutott valami: azt csinálta, hogy magából adott a manónak annyit, amennyire szüksége volt.
Na egy borús hideg éjszakán eljött egy hatalmas varázsló az évszakokhoz,  mert megszegte a tavasz azt a szabályt, hogy aki magából ad egyetlen egy darabot is bárkinek, azt világgá küldi.
Nagyon gonosz volt ez a varázsló, az évszakok varázslójának is hívták mások. András volt a beceneve ennek a varázslónak, aki ide varázsolta nekünk az évszakokat. Hát a tavasz mit tudott tenni, mit nem:
          - Ezt a szabályt tilos megszegni.
Na, a tavasz ezt nem tudta, világgá kellett mennie. Elment hát Afrikába, hátha ott szívesen látják.
          - De hisz a tavasz hogy kerül ide édesapám? - kérdezte egy néger kisfiú az apukájától. A tavasznak  annyira nem örültek a négerek. Ők inkább a nyárt, a sivatagot kedvelték. El is zavarták a tavaszt. Aztán ment a déli sarkra. Szinte körbe-körbe utazta a világot. És mindig elzavarták.
Szegény tavasz búslakodott, sírt-rít, hogy most mi lesz vele.
          - Tavasz nélkül egy évszak se évszak - gondolta magába.
Hát a kis manó, Franky belenézett a távcsövébe és megsajnálta a tavaszt.
Elgondolkodott.
          - Mégse lehet ennyire szigorú ez a varázsló, hisz én is varázsmanó vagyok, az igaz - mondotta ezeket magába.
De hát tavasz nélkül mit sem ér az élet.
Így hát elment a gonosz varázslóhoz, megparancsolta neki hogy az évszakokhoz hívja vissza a tavaszt. Ám hiába kérte szépen, csúnyán, azért az András nem hallgatott a kis manóra, pedig már minden erejét összeszedte.
No, volt ennek a varázslónak egy szépen szóló ezüst furulyája, amivel mindig összegyűjtötte az évszakokat, ha esetleg elvándoroltak volna. És ez az ezüst furulya a varázsló bal zsebébe volt. Ott tartotta magánál, és ebbe volt a varázsló többi ereje is.
Megpróbálta megnevettetni, ellopni azt a furulyát a varázslótól.
Végre megvan a furulya! - csettintett egyet a manó, aztán belefújt a furulyába.
          - Rossz gonosz ez is, ez a furulya is, mint a gazdája - mondta ezt a furulyának.
Nagyon messzire eldobta és pont beleesett az Óperenciás tengerbe.
Azóta se látta senki se. Tavaszt pedig vissza engedte a varázsló a többi évszakhoz.
 A varázsmanó hazamehetett végre. Végre nem volt annyira gonosz a varázsló, s azóta is így vándorolnak a mi négy évszakaink: a tél, az ősz, a nyár meg a tavasz.
Na itt a mese vége, fuss el véle, az évszakos közepébe.