Hol volt, hol nem volt, volt egyszer négy pajkos kiscica. Egyszer, mikor Grafit, az anyukájuk el szeretett volna menni valahová, persze el is ment, csak aztán pár óra múlva elütötte szegénykét egy autó. Na, de a mai mesém nem erről a balesetről fog szólni, még szerencsére, hanem a négy kiscicáról.
Egyszer volt, hol volt, hol nem volt, volt egyszer négy kiscica. Bernárd, Brúnó, Mangó és Csoki. Ők négyen jóbarátok, testvérek voltak. Bunyóztak, verekedtek, játszottak egymással. És szintén, mint minden más macskafajta, járták a mezők útját, azaz járták a nagyvilágot. Bizony, bizony. Párizsba, Amerikába, Londonba. És még csatlakozott útközben hozzájuk egy fehér kandúr macska is. Őt Dzsoninak hívták.
Így, öten, mentek, mendegéltek, mikor egy hatalmas kerek erdőbe nem értek. Ebben a kerek erdőben annyi mesehős volt, ahány csillag van az égen. Volt ott köztük Piroska, farkas, a három kismalac, sorolhatnám. Ott gyülekeztek a mesehősök. Kacor király is köztük. Be is mutatták a négy kiscicát minden mesehősnek.
Aztán telt, múlt az idő. A kiscicák már nagy macskák lettek. Bizony, nagyok. Mikor, mikor nem, faluról falura, városról városra jártak. Egyszer, az egyik városba egy szegény, idős bácsi kereste az elveszett Kormos nevű fekete macskáját és sehol sem találta.
            – Kedves cicatársaim. Nekem itt van az út vége. Legyetek jók, büszkék magatokra. Én most elbúcsúzok tőletek.
Ők mentek, és Csoki az idős bácsihoz rohant. Az idős bácsi úgy felugrott, hogy
            – Halleluja, végre van egy macskám! Hip, hip, hurrá! Halleluja! – de úgy felugrott, hogy aztán hetekig feküdhetett macskájával együtt a kórházban. Nem vigyázott akkor magára.
Az egyik tanyán megpillantottak egy szegény, árva szomorú kisfiút.
            – Kedves Barátaim! Nekem is itt van már az út vége ~ mondta Mangó, és odadörgölőzött a kisfiú lábához. A kisfiú pedig annyira örült neki, hogy szorosan magához ölelte.
Ahogy mentek így hárman tovább, mint a három muskétás, egyszer csak megpillantottak egy gyümölcs-zöldség árust, hogy ott szomorkodott az utcapadkán. Na, Bernárdnak se kellett több. Elbúcsúzott, elköszönt macskabarátaitól, s odabújt, odadörgölőzött a zöldség-gyümölcs árushoz, és még azóta is árulja a termékeit, amióta lett egy macskája.
Így ketten haladtak tovább. Bizony ám, ketten. Már csak Brúnó, meg Dzsoni maradtak. Egy öreg kéményseprő ült az egyik ház tetején, és nagyon búsult. Az ő híres kéményseprő macskája elveszett. El ám. Gyönyörű fekete volt. Úgy hívták, hogy Sebestyén. Na, Brúnó úgy hasonlított rá, elbúcsúzott Dzsonitól, aztán neki se kellett több, uccu neki, felpattant a kéményseprő ölébe. Az meg ott úgy megörült, hogy majdnem leesett arról a háztetőről. Még szerencse, hogy Brúnó elkapta a nyakkendőjénél fogva, és visszahúzta. Azóta lett a kéményseprőnek is egy macskája.
Szegény Dzsoni egyedül maradt, egyedül ballagott. Hirtelen meglátott a fehér hóba egy idős asszonyt, aki szemüvege nélkül kereste a macskáját. Ott kotorászott, mint valami látássérült. Ott a hóban kereste a macskáját, mikor saját macskája ott ült az ablakpárkányon, és ott dorombolt neki, mármint az ablaknak.
Így, ment tovább szegény Dzsoni. Nem találta meg a gazdáját.
Dehogynem! Megtalálta, bizony, meg.
Mikor, mikor nem, besötétedett. Havas táj lett Dzsoni körül és belepte a hó.
Másnap reggel egy kisfiú rohant oda Dzsonihoz és megölelte. Végre neki is lett gazdája. Mind a négy, vagy mind az öt macska megtalálta a saját gazdáját, és addig éltek, míg meg nem haltak. Itt a mese vége, macskázzatok el véle, bele a gazdás közepébe.