Egyszer volt, hol nem volt. Volt egyszer egy szegény ember. Annak volt három paripája, meg három lusta fia. Az egyiket Márkónak, a másikat Bandinak, a harmadikat a legkisebbet Jankónak hívták. Hát ezeken a lovakon már rég nem ült senki. Már rég nem lovagolt rajtuk senki.
Kovács Bélának hívták a szegény embert, mert kovács volt a szakmája. Azt mondja egyszer a fiainak:
          - Hogyha nem ültök ezeken a lovakon, ezeken a vénséges lovakon, hát akkor menjetek világgá és addig ne is gyertek haza, amíg meg nem tanultok lovagolni.
Mert kiskorukban még tudtak lovagolni a fiatalok, csak aztán elfelejtettek lóra pattanni.
Hát másnap kora reggel lóra ültek mind a hárman, s elindultak világgá. Mentek mentek, mendegéltek. Amikor már elég mesze voltak, meg-megálltak, körülnéztek.
Sehol senki. Egyedül voltak mind a három lóval. Egyszer csak a legkisebb fiú megszólalt.
          - Hé, bátyjaim, halljátok-e! Itt letáborozhatunk ma estére. Holnap újra útnak indulunk.
Letáboroztak egy sűrű erdőben. Na de, ahogy letáboroztak, beszélgettek, hirtelen valami megmozdult az egyik fán.
          - Kár, kár. - mondja a varjú – Szervusztok legények! Hallottam ám a híreteket.
Le nem szállt a földre, onnan károgott.
          - Kár, Kár. De jó nektek, hogy lovatok van. - irigykedett a varjú.
          - Neked meg de jó szárnyad van - vágott vissza Bandi, a legidősebb fiú a három fiú közül.
          - Igen. Kár, kár. Vigyázzatok, mert itt van egy vén boszorkány. Kár, Kár. - károgta a varjú – és lótolvaj. Vigyázzatok, hogy el ne lopja a lovatokat, megsüti őket lókolbásznak. Kár, kár.
Erre nevetésbe kezdett mind a három fiú. Nem hittek a varjúnak.
          - Na de én mondom nektek. Kár, Kár.
          - Ugyan.
A varjú a boszorkánynak dolgozott, a boszorkány állata volt.
          - Ostoba varjú! - kinevették.
A varjú fejcsóválgatással elrepült.
Másnap mentek, mendegéltek, egyszer csak borzalmas hideg, szürke köd ment elébükbe és visító hangok voltak a fülükbe. Furcsán rezgő, de félelmetes visító hang.
          - Ugyan, a varjúnak nincs igaza. - legyintett a legkisebb, Jankó – tán, ha igaza is lenne...
És hirtelen hátulról ők se tudták, hogy ki volt az, valaki megtámadta őket és ellopta a lovaikat.
Rögtön felszállt a köd, a nyomok is elszálltak. Ott ültek a nagy semmi közepén, mint három kőszobor a kútba elásva, a földbe betemetve, úgy néztek ki. Csak meglepődve, duzzogva néztek egymásra, kiabálni se mertek, annyira meg voltak ijedve.
          - Biztos, hogy a boszorkány műve lehetett. - súgta oda testvéreinek Jankó.
Felálltak mind a hárman, körülnéztek.
Sehol senki. Pedig most nem az a sűrű erdő volt ahol letelepedtek, hanem most egy kísérteties mező volt körülöttük, pusztával.
A varjú újra előbukkant, de egyszer csak eltűnt a nagy semmibe.
          - Nosza, térképünk sincs, varjúnk sincs, most még egy boszorkány is itt van - csapott hirtelen a fejére Jankó.
Mitévők legyünk? Elindultunk világgá erre, aztán még a végén meghallja itt a vén boszorkány...
Hirtelen a boszorkány tűnt fel, hangos rikácsolása, nevetése töltötte be az egész pusztát.
          - Igen, igen. Én voltam az, aki elrabolta a ti lovaitokat. Haha, haha - nevetett közben, mert jó kedve volt. Estére lókolbászt sütök mind a három lóból.
          - A csudába, a mi lovaink!- jajgatott előtte Boldi.
          - Ezúttal a varjúnak igaza volt - folytatta a másik kettő.
          - És mitévők legyünk?
Hirtelen előbukkant egy kísérteties, riasztó kastély. Várkastélynak nézett ki, ahogy így előbukkant a köd mögül.
Bekopogtak a várkastélyba vijjogó szellemek hangját hallgatva. De viszont nem volt ott senki. Na de mégiscsak volt valaki. Persze, ott ült, mint mindig a trónján a király.
         - Üdvözöllek titeket a szellemkastélyban! Ricsi vagyok, a szellemkirály - mutatkozott be egy jó kis dallal a fiúknak a szellem. - Hohó! Hát a boszorkány, azaz az én boszorkányom? Azt keresitek? Az ott van jobbra, a legfelső toronyszobában. - mutatott egy irányba, a meredek, ijesztő lépcsőre a szellemkirály.
Összekapták a fiúk magukat és gyorsan, ügyesen feljutottak oda. Persze, persze, hogy sikerült végezni a boszorkánnyal, kiszabadítani az összes lovat a kastélyból. Örömmel mentek haza, kiabálva, indián üvöltéssel a három gazdag fiúcska.
Az apjuk nagyon örült, hogy ismét láthatja őket. Száz meg száz, millió lovat hozott haza mind a három fiú. Nagyon örültek az apjuknak és végre megtanultak lovagolni.
A szellemkirály szabadságot vett ki. Itt a vége, fuss el véle, szellemkosarak közepébe.