Szabó Imola Julianna illusztrációja

A szivárvány völgyében, a Susogó erdőben éldegélt egy parányi cinke  madár barátaival együtt. Például az őszapóval, aki bölcsebb volt mindenkinél az egész erdőben. Az őszapó imádta az őszi napokat, mindenkinek azt csiripelte, hogy ő az ősznek az apja, de senki nem hitt neki. A cinke barátja volt a jó öreg fakopáncs is, aki a nagy fadoktor címet viselte. Ez igazi kitüntetés volt! Bizony, megszámlálhatatlanul sokféle madár repült ide-oda a Susogó erdőben, a macskabagoly és az uhu is köztük szárnyalt.

    Madaras Albertnek hívták azt a fiatalembert, aki a madarakkal lakott az erdő közepén egy vadászházban. Az volt a feladata, hogy tanulmányozza az erdő madarait és gondozza, locsolgassa az erdő közelében a napra nyíló napraforgó mezőt.

    Egy napos, hűvös, őszi reggelen Albert éppen kint állt a ház előtt, és beszélgetett a terasz mellé ültetett napraforgókkal. Egyszer csak meghallott egy mély, dübörgő hangot. Olyan ijesztő volt, hogy az ég is beleremegett. Mindenki megijedt az erdőben, még a napraforgók is összecsukták a virágjaikat. A hang egyre közeledett Albert házához. Albert is megijedt, de meg akarta védeni a félős virágokat és a házát, ezért aztán felkapott egy seprűt, védekezően maga elé tartotta, és várta, hogy előbukkanjon az erdőből a szörnyeteg. Mert ilyen hangot csak egy szörnyeteg adhat ki, ebben biztos volt.

    Nem is kellett sokáig várnia, végre előbújt a hang gazdája: hatalmas, bozontos, sörényes fej bukkant elő a fák közül. Albert megszorította a seprűt. Mindketten megtorpantak és összenéztek, megrémültek egymástól, aztán Albert meglepetésében felkiáltott:

– Nocsak, hiszen ez egy igazi oroszlán!

A hangja remegett, miközben a nagymacskára nézett.

– Mi az, nem láttál még oroszlánt? – morgott a vadállat.

– Nem én. Mifelénk nem járnak oroszlánok. Honnan jöttél? – érdeklődött Albert.

Már nem remegett annyira, mert a jószág békésnek tűnt.

– Leó vagyok, és megszöktem az állatkertből. Szörnyű volt abban a szűk ketrecben élni. Már napok óta vándorolok, és mindenki, akivel csak találkoztam, félt tőlem. Már nagyon le vagyok gyengülve, éhes vagyok és szomjas. Nem adnál nekem szállást? Egy üres pajta is megteszi – kérlelte Albertet Leó, és egyre közelített.

Albert egy kicsit még tartott a hatalmas macskától, de megesett rajta a szíve.

– Jól van, gyere, megmutatom a házamat – mondta, és bevezette az oroszlánt a házba.

    Megetette, megitatta, megágyazott neki a vendégágyban, és hagyta, hogy három napig aludjon. Amikor az oroszlán kialudta magát, körbevezette az erdőben, és bemutatta az erdőlakóknak, hogy ne féljenek tőle.

    Az erdő lakói körülállták és megcsodálták az óriási teremtményt, mert ilyen állatot ők bizony még nem láttak. Összesúgtak, ahogy elhaladt mellettük:

– Szerintetek örökre itt marad? – kérdezte Tüsi, a süni.

– Szerintem nem fog – huhogta az uhu. – Nem bírja az éghajlatot.

– Ugyan, hogyne bírná! Többet is kibír, hisz ő egy oroszlán, az állatok királya – legyintett a nagy fadoktor.

    A Susogó erdőben eddig minden nap ugyanúgy telt, mint a többi, és az erdő lakói egy kicsit már elunták magukat. Ám amióta Leó közöttük volt, sokkal érdekesebben telt az idő. Sokat mesélt az állatkertről, de még többet mesélt arról, milyen volt Dél-Afrikában élni. Ott született ugyanis a szavannán, amíg kölyökként be nem fogták, és el nem hozták egy állatkertbe. Mindent elmesélt a szavannáról, amire csak emlékezett.

    Annyira megtetszett az oroszlánnak az erdő, hogy kiköltözött Albert házából. Talált egy otthonos barlangot az erdő szélén, a napraforgó mező mellett. De minden nap visszament Albert házához. Együtt főztek és sütöttek. Az oroszlán kedvence a steak és a rántott hús volt, de mivel nem akarta megsérteni Albertet, az uborka salátát is megette. Az erdei állatok a barátai lettek és nem bántotta őket. Igazából már nem is emlékezett rá, hogyan kell vadászni.

    Reggelente az állatok összegyűltek a barlangja előtt, hoztak neki egy vödör forrásvizet és egy csésze teát, és megvárták, hogy felkeljen, és meséljen nekik. Ám egy nap egy nap hiába szólongatták, Leó eltűnt.

    Az oroszlán ugyanis olyan sokat mesélt gyerekkori otthonáról, a szavannáról, hogy felébredt benne a honvágy. Ahogy egyre hidegebb lett az idő, egyre kevesebbet sütött a nap, nem bírta tovább, és elhatározta, hogy hazatér Dél-Afrikába. Úgy vágott neki az útnak, hogy nem is búcsúzott el senkitől.

    A Susogó erdő egy hatalmas völgyben helyezkedett el, a völgy szélén a napraforgó mező száraz tövei álltak bánatosan. A környéket hegyek és dombok állták körül, de azokon kívül semmi különös látnivaló nem akadt. Hegyek és dombok, csupa egyformák. Leó napok óta csak ment és mendegélt, és még mindig csak egyforma dombokat és hegyeket látott. Nem tudta, milyen messze lehet Dél-Afrika. Annyi ideig csavargott, hogy elmúlt az ősz, beköszöntött a tél, és hullani kezdett a hó. Mivel nem vadászott, ezért csak bogyókat meg bogarakat eszegetett, de a hó eltakarta a szeme elől ezeket is. Kimerült, fázott, éhes volt és fáradt, de leginkább szomorú. Bánatában feladta a tervét, hogy eljut Afrikába, és lefeküdt a friss, puha hómezőre. Magában morgolódva várta, hogy valami csoda történjen.

    Amikor Albert észrevette, hogy Leó eltűnt, aggódni kezdett, és elindult a keresésére. Nekivágott az útnak, kiabált, tapsolt és fütyült, hívogatta az oroszlánt, hogy jöjjön haza, de hiába, Leó nem került elő. Addigra már messzire csavargott, Albert nem találta meg. Keresték az állat barátai is, a sün, a nagy fadoktor, az uhu, az őszapó és a többi madár. Ahányszor meglátták valahol a farka bojtját, és szóltak Albertnek, a fiú már szaladt is, hogy megtalálja a barátját. Ám mire odaért, az oroszlán már messze járt. Végül Albert arra gondolt, biztosan visszament az állatkertbe, vagy egyáltalán nem akar velük többé találkozni.

    Közben egy távoli erdőben csak esett és esett a hó, és pár nap múlva beborította az oroszlánt. Annyira fázott, hogy úgy döntött, inkább mégis visszamegy a Susogó erdőbe. Felállt, óvatosan megrázta a bundáját, és lehajtott fejjel visszacammogott.

    Már majdnem kitavaszodott, mire odaért. Arra számított, hogy rég elfelejtették, vagy mérgesek lesznek rá. Ám amikor az erdő lakói meglátták, messziről felismerték a bundáját és a sörényét, és mindannyian megörültek neki. Albert odaszaladt hozzá és bekísérte a házába. Szegény oroszlán sokáig alig evett és ivott, megfázott, köhögött, és nagyon le volt gyengülve. Albert hetekig ápolgatta, etette és itatta, úgy gondoskodott róla, mint egy igazi barát. Leó elmesélte Albertnek, hogy miért ment el ilyen messzire.

– Jól érzem itt magam, szeretem a társaságotokat, de közben szörnyű honvágyam van, és haza szerettem volna menni – magyarázta Leó.

– Hidd el, megértelek, de sajnos gyalog nem tudsz olyan nagy utat megtenni, hogy eljuss Dél-Afrikáig – mondta Albert, és megsimogatta Leó sörényét. – De tudod mit? Van egy ötletem! Elhozom neked ide Dél-Afrikát!

– Idehozni Dél-Afrikát? Ugyan, az nem lehetséges. De igazad van, túl hosszú út lenne hazamenni, és belefáradnék. Itt maradok veletek – határozta el Leó.

– Örülök, ha itt maradsz – felelte Albert. – Az erdő lakói és a napraforgók az én családom, és most már te is a család tagja vagy. Azt szeretném, hogy jól érezd magad nálunk.

    Miközben az oroszlán a kunyhóban gyógyulgatott, Albert titokban elkezdte megtervezni Leó új otthonát. Az állatok segítségével az erdő melletti tisztáson, Leó barlangja előtt egy igazi szavannát építettek. A közeli folyó partjáról rengeteg homokot hordtak a mezőre, sziklákat görgettek oda, fákat ültettek, amelyek árnyékában az oroszlán nyáron hűsölhetett. Mire Leó meggyógyult, a mező pont úgy nézett ki, mint Dél-Afrika. Az oroszlán ennek úgy megörült, hogy három napig megállás nélkül, vidáman futkározott a saját szavannáján. Így aztán a Susogó erdő még különösebb hellyé változott. Albert és barátai pedig boldogan éltek a szivárvány völgyében, amíg meg nem haltak.