Szegény Korall Kende egy magányos halász volt, akinek egy rosszcsont kakas szétzúzta a holmiját, és ő úgy döntött, hogy még egyszer utoljára kimegy a vízre a ladikjával. Belemerítette a hálóját a vízbe, és amikor kiemelte, akkor látta, hogy páratlan zoknik akaszkodnak belé, és nem a halak. Még egyszer belemerítette, és még egyszer, de hiába, csak páratlan zoknikat talált benne:

-Ki az az ördög, aki páratlan zoknikat dobál a tóba?-dühöngött. Ez nem mosógép, hanem egy tó-folytatta.

Kende egész nap azzal foglalatoskodott, hogy az összes zoknit kihalászta a vízből. Meg is töltött velük egy toldozott-foldozott vászonzsákot, és ladikjával elindult a tó északi partja felé, mert ott volt a legközelebbi település. Arra gondolt, ott lesz a bűnös, aki teleeregette zoknival a tavat.

Szőrmi Miklós, a málna árus éppen ott üldögélt a tó partján,  a bocskorát a vízbe lóbálta, és vidáman fütyörészett közben, amikor kikötött a halász.  

-Szia! Korall Kende a nevem, és egy jókora páratlan zoknis zsákot gyűjtöttem-morogta és kiszállt a ladikjából.

-Még sosem láttalak errefelé. Szőrmi-Miklós vagyok és unatkozom. Már az összes málnát eladtam-mutatkozott be.

-Akkor gyere velem, derítsük ki, honnan jönnek a zoknik-intett neki.

-Fú, ezek aztán büdösek, de megyek, hozok magammal ruhacsipeszt, teregessük ki őket, amíg megkeressük a gazdáikat -jegyezte meg Miklós, aztán hozott egy kosárnyi csipeszt, és a zoknikat kiakasztották egy parti fűzfa hajlékony ágaira. Úgy nézett ki, mintha csodák csodájára zoknit termett volna a fa.

Ezután elindultak a tó északi partján. Meglátták a falusiakat, ahogyan a mindennapi teendőiket végzik.  Mindenkinek levetették a cipőjét és a zokniját, hogy ellenőrizzék, mindenkinek megvan-e a teljes pár zoknija. Bizony, mindenkin két egyforma zokni, vagy egy zokni sem volt.

– Hajózzunk át a túlsó partra! Ott van egy nagy falu, ahol azt mondják, nagyon furcsa emberek laknak – javasolta Miklós.

Időközben megszáradtak a zoknik a zoknifán. Újra belegyömöszölték a zsákba, beszálltak a ladikba, és evezni kezdtek a túlsó part felé. Halászbárkával találkoztak, és odafent is dühöngtek, még a kapitányuk is, hogy nincsen hal, csak páratlan zoknik vannak:

-Ej, a fenébe, miért nincsen hal, miért csak zoknik vannak-morgolódott Halas Lajos, a bárka kapitánya.

– Már egy zsáknyit összegyűjtöttünk! – felelte a kormányos.

-Nem tudjuk mi se, gyertek velünk, erre derítsünk fényt, -mondta kedvesen Kende.

Napnyugtára meg is érkeztek a déli partra. Kikötötték a ladikot és a bárkát, és a vállukra vették a két zsák büdös, páratlan zoknit. 

Bebattyogtak a faluba mindannyian, és bekopogtak mindegyik házba. Amikor meglátták az emberek a szedett-vettek csapatot, és megérezték a büdös zoknik szagát, sikítottak a háziasszonyok, és már a fakanalat készítették elő, hogy az idegeneket jól elverjék. Ám a gazduraknak tetszettek a látogatók, kalóznak vélték őket, és remélték, hogy a zsákban kincs van, így borral meg étellel kínálgatták meg Kendééket. Így ment ez egész éjjel. Másnap kukorékoláskor kóvályogva csatangoltak a faluban, de a zoknik gazdáját nem sikerült megtalálniuk. 

A falu közepén egy hatalmas kerek kút álldogált. Szépen rendbe volt téve. Odamentek hát, és vizet húztak maguknak. Mindenki tudja, hogy a másnaposságra a legjobb orvosság a friss, hideg, tiszta víz. Amíg kortyolgattak, leüldögéltek és beszélgettek. 

– Lehet, hogy agyamra mentek már a zoknik – morgolódott a bárka kapitánya –, de ennek a víznek zokniíze van.

Ahogy ott üldögélnek, a faluba érkezett egy szegény legény. Hosszú ideje vándorolt, szerencsét próbálni indult, de eddig nem sokra ment. Elfáradt, és ő is a kúthoz jött megpihenni.

-Sziasztok, a nevem Füttyös Ferenc. Akkorát tudok füttyenteni, hogy azt még a túlsó parton is meghallják-büszkélkedett Feri.

-Halas Lajos a nevem, és itt a tenyerem. Örülök, hogy megismertelek- mondta a bárka kapitánya, majd a kezét nyújtotta.

- Nicsak! Láttátok, hogy a nádtetős kút tetejére rá van szögelve egy ezüst patkó? – kérdezte Feri.

Mindannyian feltápászkodtak és megcsodálták:

-Mi a fene, vajon minek van ez itt?-tűnődött Kende.

Feri felfedezett egy kis cetlit a patkó alatt. Elkezdte olvasni:

-Rá kell fújni hármat, utána egyszer megdörzsölni és…….

– És utána? 

– Azt nem tudom elolvasni, a cetli fele elázott.

Lajos nem sokat teketóriázott, ráfújt hármat és megdörzsölte. Erre a patkó felrepült, és beszélni kezdett:

- Én vagyok a falu beszélő és neon fényben villogó szelleme. Előlem nincs menekvés! – kiáltotta, aztán amikor az egész csapat ijedten hátrébb ugrott, elnevette magát. – Csak vicceltem – közölte.

-Tiéd ez a sok páratlan zokni? – kérdezte a félelemtől még mindig remegve Miki, a málnaárus.

-Nekem nincs lábam, minek nekem zokni? – kérdezte a patkó.

– Ha nincs lábad, mid van? És mire való vagy? Szerintem semmire, csak beszélsz itt össze-vissza – gúnyolódott Lajos.

– Nem csak az lehet hasznos, akinek lába van! Én egy igazi szerencsepatkó vagyok! Egy mágikus szerencsepatkó!

– Hiszi a piszi, nem vagy te jó semmire – folytatta Lajos.

- Pedig láttátok a cetlit! Addig jól olvastátok, hogy hármat rám kell fújni aztán egyszer megdörzsölni - sorolta a patkó – Ezt mind megcsináltátok, el is kezdtem fényesen világítani. Ha tovább dörzsöltök, szépen lassan kinyílok, és találtok bennem egy csodás láncot – magyarázta.

– No és mire jó az a lánc? – kérdezte Kende.

– Bárhová elvezet, ahová csak menni szeretnél. Az a lánc egy iránytű.

– Akkor megkérdezhetnénk tőle, merre van a zoknik gazdája! – vélte Kende.

– Akár azt is.

– No, ha így van – csapott a tenyerébe a kapitány –, dörzsölgessük csak szépen azt a patkót!

Ám a patkónak esze ágában sem volt leereszkedni. Ott ugráltak, futkostak, de egyik sem tudta elkapni. Ekkor Ferinek támadt egy ötlete. Kirázta az egyik zsákból a zoknikat, és a zsákot egy ügyes hajítással rádobra a levegőben a patkóra, aztán megragadta a zsákot, és lehúzta a földre. Hiába fickándozott a patkó, most már ott volt a tenyerén. Feri dörzsölni kezdte, és a patkó neon fénye, a bátorsága és az a hatalmas nevetés kiszállt belőle. Igy csak egy sima átlagos ezüst patkó maradt. Viszont Feri tenyerén egy kis idő múlva kinyílott. Feri tátott szájjal kivette belőle a láncot, majd a patkót visszaszegelte a helyére, hogy mindenki lássa.

-Most már nincsen varázserőm, hogy felemelkedjek a magasba, és hogy neonfényben ragyogjak-mondta a patkó.

– Jót tettél velünk és mindenkivel, aki a tóparton lakik – próbálta megnyugtatni Kende. – Ha nem találjuk meg azt, aki zoknikat ereget a vízbe, nem lesz több hal, és éhen veszünk.

– Na, jó, akkor maradok továbbra is simán csak a falu szelleme és jelképe – nyugodott meg a patkó. – És azt is elárulom, hogyan kell használni a láncot. Perdítsétek meg a levegőben kétszer, közben mondjátok el, hová szeretnétek eljutni, helyezzétek a lábfejetekre, és abba az irányba fog tekeregni, amerre mennetek kell -mondta a patkó.

Megköszönték a jó tanácsokat, és úgy is tettek, ahogy a patkó mondta. Nem kellett messzire menniük, csak a falunak a jobb oldalán látható varrodáig. 

– Nohát, itt már jártunk éjjel, de senki sem engedett be – jegyezte meg Miki.

- Hahó, van itt valaki, akinek hiányoznak a páratlan zoknijai?-kiáltott be az ajtón a kapitány, és lerakta a küszöbre a két, jókora zokniszsákot.

Egy fiatal nő nyitott nekik ajtót, aki a varrással foglalkozott, mögötte a férje. 

-Varró Andrea vagyok és ő a férjem Berci-mutatkoztak be mindketten.

-Miért dobálja a zoknikat a vízbe?-kérdezte Kende.

-Mert már elegem van abból, hogy mindenki hozzám adja le a zoknijait stoppolásra-kiáltotta Andrea.

-Ezzel óriási problémát okozott. Kipusztult a vízi élővilág, és nekünk nincsen munkánk-magyarázta Lajos.

-Hopp erre nem gondoltam-sóhajtotta Andrea.

-Megígérem, hogy soha többé nem dobok vízbe zoknit-fogadta meg Andrea.

-Oké, cserébe csináltatunk egy táblát hogy “Zoknit nem vállalok, csináld meg magad!”-mondta Kende, és máris nekilátott. 

-Lassan sötétedik, és még haza is kell hajóznunk-mondta a kapitány.

Elköszöntek egymástól, és a kikötő felé vették az irányt, mikor a hátuk mögött megszólalt Feri:

-Ti hova bandukoltok, csak nem mentek máris haza?-kíváncsiskodott.

-Dehogynem. Te nem tartasz velünk jóember?-kérdezte Lajos.

-Á, nem, valakinek vigyáznia kell az ezüst patkóra, hogy el ne lopják-makogta-Meg amúgy is itt lesátrazom, nem megyek már tovább-folytatta.

És így történt, hogy a páratlan zoknik megtalálták a gazdájukat. A halásznak végre lettek barátai, és már nem unatkozott. Az ezüst patkó meg a falu jelképe lett mindörökre. Ha nektek meg lett a mese végére az összes páratlan zoknitok, akkor ez egy jó mese volt.